Két éve a lépcsőn már oldalazva mentem le, mert egyenesen fájt. Vettem egy térdrögzítőt a patikában, de az az egész térdemet befogta, izzadt alatta a lábam, és semmi nem változott. Ezt a lányom találta. Az volt az elején furcsa, hogy ilyen kicsi csak egy szíj a térdkalács alatt. Aztán elolvastam, hogy pont ez a lényeg: nem az egészet szorítja, hanem egy pontot. Két hete hordom, tegnap normálisan jöttem le a második emeletről. Nem gondoltam rá közben. Ez volt a furcsa.

A kertet adtam fel elsőnek. Guggolni, felállni, megint le. Húsz perc után be kellett mennem. Nem az volt a baj, hogy fáj, hanem hogy előre tudtam, hogy fájni fog, és emiatt ki se mentem. A pántot két ujjal a térdkalács alá kell tenni, tíz másodperc az egész, én is elsőre eltaláltam. Szombaton három órát voltam kint. A férjem szólt be, hogy mikor jövök már be.

Hosszú túrákon a lefelé menet öl meg, nem a felmenet. A Dobogókőnél a leereszkedésnél éreztem meg először, hogy valami nem stimmel a térdkalácsom alatt, és onnantól minden lépcsőfok emlékeztetett rá. Vettem egy neoprén rögzítőt, de az egy óra után csúszott lefelé és melegedett alatta minden. Ez azért más, mert a szilikon betét megfogja a bőrt és marad, ahol felteszem. Múlt hétvégén 18 kilométer a Bakonyban, egyszer sem igazítottam meg. Utána nem néztem, hogy mikor ülhetek le végre.